Jézus arra tanította a követőit, hogy atyai szeretetet mutassanak inkább, mint testvéri szeretetet. Az atyai ragaszkodás megköveteli, hogy úgy szeressétek a halandó társaitokat, ahogy Jézus szeret titeket. A Mester e nagy jelentőségű beszédet azért tartotta, hogy felhívja a figyelmet az atyai szeretetnek négy, a későbbiekben bemutatandó páratlan és nemesebb válaszára. Először azokról beszélt, akik szellemben szegények, akik vágynak az igazságra, béketűrők és akik tisztaszívűek. Az ilyen szellemi ítélőképességű halandóktól elvárható, hogy eljutnak az isteni önzetlenség olyan szintjeire, hogy képessé válnak megkísérelni azt, hogy atyai szeretetet gyakoroljanak; hogy még búslakodókként is fel lesznek ruházva azzal, hogy irgalmat mutassanak, támogassák a békét és kiállják az üldöztetéseket, és végig e megpróbáltatást jelentő helyzetekben még a szeretetre kevéssé érdemes embereket is atyai szeretettel szeressék. Meglátni Istent – hit révén – annyit jelent, hogy az ember igazi szellemi látásmódra tesz szert. És a szellemi alapú éleslátás javítja az Igazító útmutatói lehetőségeit, és ezek végül fokozzák az Isten-tudatot. Az atyai szeretet örömét leli abban, ha jóval viszonozza a rosszat.
[Forrás: A rövidített Urantia Írások, 140:5]
Hozzászólások