Az eszményi ima egyfajta szellemi közösség, mely értelmes istenimádathoz vezet. Az igaz imádkozás a menny felé irányuló őszinte magatartás, mely révén eszményképeiteket eléritek. Az ima a lélek lélegzete, és ennek kell állhatatossá tennie benneteket az Atya akaratának megismerésére irányuló próbálkozásotokban. Kérjetek és kaptok; keressetek és találtok; zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Az embereknek mindig imádkozniuk kell és nem szabad elbátortalanodniuk. Állhatatosságotok azonban ne az Isten kegyének elnyerésére irányuljon, hanem arra, hogy megváltozzon a földi hozzáállásotok és gyarapodjon a lelketek szellem-érzékenységi készsége. Az igazi hit a földi nehézségek olyan hegyeit mozdítja el, melyek történetesen a lelki gyarapodás és a szellemi fejlődés útjában állnak.
De az apostolok még mindig nem voltak elégedettek; azt szerették volna, ha Jézus egy olyan mintaimát ad nekik, melyet az új tanítványaiknak megtaníthatnak. Jézus így szólt: „Ha tehát még mindig ilyen imát akartok, akkor elmondom nektek azt, amelyet az öcséimnek és a húgaimnak tanítottam Názáretben: „Mi Atyánk, ki a mennyben vagy, szenteltessék meg a neved. Jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod a földön éppúgy, miként a mennyben. A holnapi kenyerünket add meg nekünk ma; üdítsd fel a lelkünket az élet vizével. És bocsásd meg mindannyiunknak a mi vétkeinket, ahogy mi is megbocsátottunk az adósainknak. Ments meg minket a kísértésben, szabadíts meg a rossztól, és fokozatosan tégy minket oly tökéletessé, mint amilyen te magad vagy.”
Jézus a tizenketteknek mindig a titkon való imádkozást tanította. Jézus azt tanította, hogy a hatékony ima legyen önzetlen, hívő, őszinte, értelmes és bizodalmas – az Atya végtelenül bölcs akaratának legyen alárendelt. Amikor Jézus egész éjszakákat töltött a hegyen imával, akkor ez főként a tanítványai, különösen a tizenkettek érdekében volt. A Mester igen keveset imádkozott saját magáért.
Bármely kérelem őszinte és vágyódó ismétlése mindig magával hozza a lélek szellemi befogadóképességének növekedését. A lélek szellemi befogadóképessége határozza meg a mennyei áldások azon mértékét, mely az ima válaszaként személyesen befogadható és tudatosan megérthető. Az ima az ártalmas önvizsgálat ellenszere. Ha az imát a lélek szellemi energiatartalékainak feltöltéséhez hasonlítjuk, úgy az istenimádat tekinthető úgy is, mint a lélek ráhangolódása az Egyetemes Atya végtelen szellemétől jövő világegyetemi adásokra. Az ima egyfajta pszichológiai folyamat, melynek során az emberi akarat lecserélődik az isteni akaratra. Az ima azon isteni terv része, mely átalakítja azt, ami van, azzá, amivé lennie kell.
Az igaz vallás az egyes lélek cselekedete a Teremtőhöz fűződő öntudatos viszonyában; a szervezett vallás az ember kísérlete arra, hogy az egyedi hívek istenimádatát közösségiesítse. Az istenimádatnak – a szellemi szemlélésének – szükségképpen váltakoznia kell a szolgálattal, kapcsolatba kell lépnie az anyagi valósággal. A munkának a játékkal kell váltakoznia; a vallást a vidámságnak kell ellensúlyoznia. Az imádság célja, hogy az ember kevesebbet gondolkodjon és többet ismerjen meg; nem a tudás növelése a cél, hanem a szellemi meglátás kiterjesztése. Az istenimádat célja a jobb élet előrevetítése, majd ezen új szellemi értékek visszavetítése a jelenbeli életre. Az istenimádat olyan eljárás, mellyel az Egytől kérünk ösztönzést a sokak szolgálatához. Az imádság önemlékeztető – fennkölt gondolkodás; az istenimádat önfeledés – felsőbb szintű gondolkodás. Az istenimádat a rész azonosulása az Egésszel; a véges azonosulása a Végtelennel; a fiú azonosulása az Atyával; az idő azon próbálkozása, hogy lépést tartson az örökkévalósággal.
[Forrás: A rövidített Urantia Írások, 143:7, 144:2-4]
Hozzászólások